Prológus

Prológus

Életem egyik legnagyobb és egyben legnehezebb döntése volt, hogy magam mögött hagyjam Magyarországot, és vele együtt a barátaimat, a karrieremet és a családomat, és az eddig eltitkolt bátyámat, akit még életembe nem láttam. Semmit nem tudok róla.
18 évet hagyok most magam mögött.....
 A múltam nem a legszebb, ezért hoztam ezt a döntést. Apám jól menő menedzser. Egész Európában, sok melója van, ezért sokszor hónapokig nincs itthon.
Kisebb koromban dajka vigyázott rám -futotta anya jól fizető sebészeti munkájából- amíg a szüleim dolgoztak. A dajka nem csak rám vigyázott. Ránk.Kim-re, a nővéremre és rám.
Anya halála után minden megváltozott.A balatoni nyaralót,a pénzét mi ketten örököltük Kim-mel. A pénzt biztonsági okokból mindketten külön bankszámlára irányítottuk -megfelezve-, amiről apa nem tud.
 A temetés óta apa még annyit se jár haza, mint azelőtt. Állítólag a munkája lett több, mások szerint pedig egy új családdal foglalkozik; szép új feleség, esetleg egy becsúszott kisbaba, külföldi ház, nyaraló...

Nem is gondolkodtam, mikor a zsebembe csúsztattam az asztalon felejtett bankkártyát apának; csak mentem a fejem után. Az első bankban lekértem az egyenlegét - tíz éves korom óta tudom a kódját -, elosztottam kettővel, a felét a nővéremék számlájára, a felét a sajátomra utaltattam. A lánya lévén minden gond nélkül megtették amit kértem. Még tőlem is szokatlan sebességgel dobáltam minden ruhámat bőröndökbe, néhány fontosabb személyes tárgyat pedig a kézipoggyászomba tettem, minden mást dobozokba pakoltam. Nem volt kérdéses merre megyek, már csak a jegyekre volt szükségem. 
Kim és Ed is abszolút megértették az álláspontomat. Szíves örömest süllyesztették a dobozaim a gardróbuk mélyére, de csak azzal a feltétellel, hogy a rendszeres jelentkezés mellett megígértem azt is, hogy amint találtam lakást, és van munkám szóljak, jönnek ők is utánam. Talán azóta tervezték a külföldre telepedést, hogy összejöttek, és ez az esküvő, majd a gyerek érkezése után csak erősödött bennük. 

A legrosszabb az volt, mikor az alig pár hónapos unokahúgomat kellett hátrahagynom. Hatalmas barna szemekkel meredt rám, látta az arcomon végigfolyó könnycseppeket, és azt hogy az anyja szomorú, ezért ő sem mosolygott, csak kérdőn nézett rám hosszú perceken át, míg én búcsúzkodtam tőle, tőlük. Természetesen az állatainknak is találtak ideiglenes szállást. Az övéken kívül még egy kutyát befogadtak, egy másikat örökbe adtak egy barátnak, aki már egy ideje keresett egy német juhászt, a macskát pedig a szomszédokra bízták, akiknek már így is volt vagy három.